Szemlér Ferenc

Hogyha gondot viselnél rám

Viselj rám egy kicsit gondot!
Ne ügyeld azt, amit mondok,
de ha elszakad az ingem,
foltozgasd meg, szeress engem!
Párosítsd meg a harisnyám,
tartsd a szobám mindig tisztán,
reggelimet készítsd tejjel
s kínálj magad mellett hellyel.
Mindennapra főzz ebédet,
csak azt, amit a szegények,
de amit adsz, kedvvel adjad,
mintha adnád tenmagadnak.
Ha anyámra emlékezném,
mint az árnyék simulj mellém,
s amit ő is adna mostan,
te is add, de százszorosan!
Hogyha volnék nyughatatlan,
takarjon be puha paplan,
vesd meg ágyam, s észrevétlen
simogass meg a sötétben.
Hogyha volnék tele sebbel,
kenni testem ne feledd el,
hogyha volnék mint a poklos,
légy hasonló orvosokhoz,
hogyha volnék kitaszítva,
rejtekedbe fogadj vissza,
hogyha volnék immár halva,
büszkén fektess ravatalra!...
Jutalmad tán semmi lészen,
csak én leszek, de egészen,
fejtől lábig, szívtől szájig,
minden birtokoddá válik.
Elfeledném az anyámat
s már csak téged akarnálak
ébren, alva... szólva, némán...
hogyha gondot viselnél rám.

Vörösmarty Mihály

A SZERELMES


Hah kié vagy most, ki csak értem égél,
Életem, kedvem s örömim reménye?
Mért remegsz bágyadt szemeimbe nézni?
Szómra felelni?

Nem; tovább így nem gyötör engem e kín,
Megvető szemmel soha látni nem fogsz.
Majd kemény mellvas födi bús szivemnek
Gyenge hevültét.

Kard szorúl vesztet nyomozó kezembe,
Elvadúlt lelkem viadalt ohajtoz:
Ott jut a sok száz, sok ezer halálból
Nékem is egy még.

Istenünk véled, s velem is! - Te sápadsz?
Rémkönyűk dúlják deli arcod ékét.
Hah mi ez? mit kér, mit akar rebegni
Szótalan ajkad?

Értlek: a visszás hatalom nyomott el,
Hű maradtál még szerető szivemhez.
Oh ezen csók, mely heves arcomon forr,
Ezt bizonyítja.

Jer, körűl foglak, valamint az árvíz
A magas partú szigetek vidékét;
Jöszte: keblemből csak az űzhetend el,
Aki teremtett.

A SZEMEK

Szép szemek! bárhol ragyogva,
Kérdésemre szóljatok,
Pillantással, szűz kegyessel,
Mert pillantás szavatok;
Én, ki már egyet vesztettem,
Mást keresni menjek-e?
Mást keresnem nincs-e tiltva?
Válogatnom szabad-e?

A szem, melyet én szerettem,
Mely szivembe tőrt vete,
Nem volt sem világos égszín,
Sem borongó fekete.
Nyájasabb a feketénél,
Gyenge kéknél tüzesebb,
Gyorsabb ennél, hívebb annál;
Andalítóbb s csendesebb.

Mint egy ébredő tavasznak
Bujdosó szép csillaga,
Olyan volt az, földieknek
Boldogabb ég záloga
Most, ah, az már elborúlván,
Még ha választás lehet,
Mit szeressek, mit dicsérjek,
Fekete vagy kék szemet?

A kék, tiszta szép mezőjén
Mennyet ígér, mennyet ad,
Ott hol még vidám az elme,
A szív tiszta és szabad;
Ott epedve, egymást értve
Két szelíd szövetkező -
Képzelem, mert sejthetném már,
Mily megáldott szerető!

A boldog hív új reményét
Kék szemekben tűkrözi,
Ah de a nem boldog abban
Veszteségét temeti:
Én, kit annyi szenvedéssel
Megrakott a földi lét,
Mit zavarnám bánatimmal
Kék szemek szelíd egét?

A borongó feketében
Látom gyászos múltamat,
Újra látom földerűlni
Semmivé lett álmomat.
Ott éjfél küzd nap delével,
Egymást győző hatalom,
S mely szép látni harciak közt,
Mint mosolyg a fájdalom.

Ezt ohajtom, ezt dicsérem
Én, ezt a gyászfeketét,
Mely sötét fölségben ússza
Hóvilága tengerét.

HAJ, SZÁJ, SZEM


Haj, haj, haj,
Beh szép selyemhaj
Ez a leányhaj!
Bomlott fürti tengerében
Hattyuvállak fürdenek benn.
Haj, haj, haj,
Be szép selyemhaj
Ez a leányhaj.

Száj, száj, száj,
Beh szép rózsaszáj
Ez a leányszáj!
Fülemile danol benne,
Legszebb sor gyöngy ragyog benne.
Száj, száj, száj,
Be szép rózsaszáj
Ez a leányszáj.

Szem, szem, szem,
Beh gyönyörű szem,
Ez a leányszem!
Mennyország nyildokol benne,
Szerelem az isten benne.
Szem, szem, szem,
Beh gyönyörű szem
Ez a leányszem.

A SZERELEMHEZ

Még egyszer, szerelem!
Érezzem lángodat,
Még egyszer édesen
Gyötrő hatalmadat.

Add vissza búmnak, ah,
Lyánykám hajfodrait,
Csábító két szemét,
Mosolygó ajkait.

Hagyj andalogni még
A rózsás arcokon,
A tőlem elragadt
Oly égi bájakon;

Hogy majd ha száll a nap
S a csendes este jő,
A hold sugárinál
Derengvén a mező,

Epedve várjam őt
Szerelmi gond között,
Mint vártam egykoron,
Míg lángom üldözött.

És lássam a jövőt
Képzelmem szárnyain,
Mint volt nyiló kora
Legelső napjain;

És halljam őt, gyönyör
Hatván meg lelkemet,
Zengő ezüst szavát,
Ez egy szót hogy "szeret!"

S akkor ha megszakadt
A tündérszép alak,
Utána mély sohaj
S könyűim szálljanak.

Még egyszer add nekem
Érezni lángodat,
Még egyszer édesen
Gyötrő hatalmadat,

S a puszta éveken,
Hol rózsa nem virúl,
Emléked, szerelem!
Legyen virágomúl.

A GYÖTRŐDŐ

Ah nem, többé nem vidámít
Engem csábító szeme.
Nem fogad be, nem nyilik meg
Bús szivemnek lágy öle.
Biztos hangon édes ajka
Új reményt nem zeng belém.
Nem derűl rám nyájas arca,
Lépte sem dobog felém.
El van, oh örökre el van
Dúlva kínos életem:
Minden úton, minden órán
Vesztem képét kergetem.
Sírva lát a zúzmarás tél
Jég s kemény hóhalmain;
Sírva lel, mély bánatomban
A tavasz zöld hantjain.
De mit sírok? tán siralmam
A kevélyt megkérleli?
Vagy könyűm, mely búsan elfoly,
E csapást enyhítheti?
Lassan önti szirtek alján
A kis csermely habjait,
Elfolytában bús panaszt zúg
Örvény várván árjait.
A kemény szirt meg nem indúl
Föl nem tartja habjait;
Veszni kell a kis pataknak,
Örvény nyelvén árjait.
Igy kell veszni, nékem is, haj!
Lelkem régi kínjában.
Könnyemet nem tartóztatja
A kevély, elbíztában. -
De csak sírj, elkárhozott szem,
Sírj, s ne is várd enyhedet,
Míg az élet tart eremben,
Meg ne szűntesd könnyemet.
Vége jő majd ennek is még,
Rám legyint a sír szele,
Gyásszal húny el rajtam a nap,
Mely oly biztatón kele.
Búsan áll meg éjjelenként
A szerelmek csillaga,
Hol setét sírjában alszik
A kesergő földfia.
Akkor, hah! tán akkor ő más
Boldogabbnak karjain
Szendereg, s felejti hívét
A halál határain.
Csak felejtse: én nem érzem;
A szerelmek csillaga
Csendben elragyog fölöttem,
S rám száll béke angyala.

Bella István

Gyönyörűen

Ha szeretni akarsz, bejöhetsz
számodra örökre nyitva vagyok
megnézheted a szívemet
nem kezdte ki a mosolyod.

Felhúzhatod a kezemet
mezítelen bőröd alá
felöltheted életemet
lámpaernyőd leszek akár.

Kinyithatod a vállamat
nyarak lógnak benne, minden ruhád
tüdőm tükrében lásd magad
halj meg, hogy szépséged meg ne utáld!

Én már semmit se akarok
csak szólni, szeretni, nyugodni.
S gyönyörűen, mint egy halott
nyílt szemedben késként forogni.


Nélküled

Nélküled leleassul a szívem
Nélküled nem ismerek magamra
Nélküled csak nézek magamra
tűnődök, honnan ismerem.

Nélküled nem is én vagyok
csak valaki lézeng helyemben
ki voltam, - lakhelye ismeretlen
másik földrészre távozott.

Maradj velem

Dobol az eső, hogy esik
maradj velem még reggelig
akad talán számodra ágy
szék is, rárakni ruhád.

Mellém is fekhetsz, fekhelyem
-mert itt vagy – puhábbra vetem
csönddel bélelem
boldogabb Holdakat gyújtok, mint a Nap.

És hallgatok, mert jól esik
hallgatnom szívveréseid
mint csitul, némul el a harc
amíg hajaddal betakarsz.

Már nem is kéne mondani
csak hallani, csak hallani.
Dobol az eső, hogy dobog
benned zuhog, bennem zuhog.


Most csak

Most csak melléd fekszem és nézlek,
de nem szememmel, nézlek a számmal,
nézlek bőrömmel, kezemmel,
nézlek kigyúló szempillámmal.

Vakok látnak úgy, ahogy én nézlek.
A föld az eget így betűzi.
Így tapogatják világtalan fények
csillagok borzongó betűit.

Fény fut át

Mióta szeretlek ég az ég,
és föld a föld, és fű a fű.
Mióta szeretlek csak az ég
bennem, mi benned gyönyörű.

Mióta szeretlek Te vagyok.
Arcod arcom. Kezed kezem.
Magamra mint feltámadott
mozdulatra emlékezem

mozgásodban: be ismerős!
Ki is? Testvér? Barát? Rokon?
Ahogy nyarakban hull az ősz,
fény fut át a hulló havon.

És szólt a szó

És szólt a hegy:
- Ha alvó kő leszek,
hogy felébredjek,
kezedbe veszel-e?

És szólt a Nap:
- Ha már nappal leszek,
hogy megvirradjak, szemed
fölnyitod-e?

S a csillag szólt:
- Ha már csak fény leszek,
szemhéjad alá, látni
elrejtesz-e?

És szólt a tó:
- Ha tűz gyöngye leszek,
egy fűszál sóhajában
meghallasz-e?

És szólt a szó:
- Ha kucorgó fény leszek,
a szájad szélén, hogy megláss,
egyetlenegyszer kimondasz-e?!

Váci Mihály

HA RÁD GONDOLOK- VIRÁGZOM

Harangszó ver szíven:
mintha bennem zuhogna.
Hol vagy mellőlem? Hiányzol.
Minden téged kérdez;
ha madár szól,
hol hagytalak? – rámszól.
Milyen messze vagy!
Mindennek arca sírásoddal fordul felém,
s bármit mondhatok,
nem hallom, csak a te hangodat.

Te vagy az el nem ért vidék,
melyet bejárni vágyom,
a hegyen-túli ég,
hegyekből kibukkanó tenger,
hajózható láthatárom.

Bezárt szárnyaid bennem fájnak,
sírásaid mindenütt elérnek,
fűzfáim alattuk áznak.
Bennem egy hegedű érintetlenül,
- óvja puha bársony.
Csodafád vagyok,
ha rádgondolok – virágzom.

Mi él, éltet, Neked virít.
Kristályként bezár sorsom magába,
s rózsaként kinyit.

VALAMI NINCS SEHOL

Süvítnek napjaink, a forró sortüzek
- valamit mindennap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
- s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
- s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésből,
- minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
- minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: - ha miénk is,
- a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
- az életedből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
- mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
- mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag,
- a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
- a Világból hiányzik valami.
Az égboltról hiányzik egy sugár,
- felőlünk hiányzik valami.
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
- talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az ígéret a múltból:
- "Valahol! Valamikor! Valami!"
Hitték a bölcsek, hitték a hívők,
- amióta élünk, e hitetést hallani,
De már reánk tört a tudás: - Valami nincs sehol!
- s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
senkinek elmulasztani.

Újra kell kezdeni mindent,
- minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
- minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
- kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent e világon,
- megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön

Ha elhagynál...

Ha elhagynál engemet, - jobban
mi fájna?
hiányod, vagy a szív megdobbant
magánya?
A csalódás kínjától félek,
vagy féltlek?
Szerelmünket szeretem jobban,
vagy Téged?

Szerelem

Szerelem, szeress jobban:
mert egyre jobban gyűlölök.
Szelíden törj be engem:
- éljek az emberek között.

Mert értük élni könnyű:
de köztük, velük - nehéz.
Szerelmem, szeresd őket,
védd őket - jó ügyész.

Szeress, terelgesd rajtam
mediterrán időd,
éltesd a pár füvet,
mi karsztjaimon kinőtt.

Vedd pártfogásba őket,
szeress, hitesd velem:
lehet szeretni őket.
Adj erőt szerelem.

Könnyű a prófétáknak.
Fenn laknak a hegyen.
Én rájuk is haragszom.
Üss számra - szerelem.

Kiválasztottak ők
- a szegények közül.
Kiváltak közülünk,
ragyognak egyedül.

Álmodnak boldogságot
minékünk: - nélkülünk;
megteremtik, elérik,
élik - de nem velünk.

Én lenn a gyűlöletben
akartam, akarom
a lehetséges élet
mosolyát arcomon.

Adj nagylelkűséget:
a szerelem - hatalom.


Felcserélt szenvedélyek

Fájó, nehéz az olyan szerelem,
amit nemcsak a nyers élvezet éltet:
melynek kevés, ha a test meztelen,
s fogasra dobva kinn marad a lélek.

Érzékeink, sorsunk s az értelem
vívtak, ölelkeztek, húsunkba téptek,
bőrünk agyunk, tudatunk részegen
habzsolta, tervezte is azt, mit érzett.

Szerelme, sorsa volt egy nemzedéknek
a láz, - a harc, rajongás, fegyelem,
s egymást örökké felcserélve égtek
a cél, gyönyör; a csók, történelem,

- hogy mindkettő ebbe majd belevérzett:
s vív, sír bennünk - s én Veled, Te velem.


Nagyon nehéz

Nehéz veled boldognak lenni,
de boldogság veled a fájdalom,
a nyíl tud csak így sebezni:
ha mélyebbre engedi az izom,
nem fáj olyan nagyon.
S ha kitépik talán halált okoz.

Miért cserdült reményeidre
ilyen váratlanul májusi jég?
Ájulást érzek a térdeimben,
ha vigasz szóval hajolok Feléd,
s hogy sírás rázzon, mint szél a virágot,
kézlegyintésed elég.

Semmi az egész

Várom, hogy visszatérj,
szótlan a szemembe nézz,
mosolyogj szomorún:
- Semmi az egész!

Semmi az egész.
Minden volt - ennyi lett!
Vezess már haza engem.
Szorítsd a kezemet.

Éjjelenként majd néha,
ha erősek leszünk,
amit remélni kellene
- arra emlékezünk.

Aztán

Emlékszel? Aztán milyen jó volt
Hozzád fordulni - és Te édes! -
Hogy doromboltál hogyha csókot
Súgtam égő füled tövéhez.

S alvás előtt egy más ölében
még fészkelődni, s megfordulva
fel-felkérdezni, félig ébren:
"Szeretsz? " "Szeretsz még?! " - újra, újra.

Emlékszel? Engem elfeledhetsz.
De a percekre emlékezzél,
mikor odabújtál szívemhez
és magadról megfeledkeztél.

Százezer út

Én mindig másként gondolom,
amit elém kínál a lét.
Ha rádnézek is - álmodom
egy velünk történő mesét.
Ha azt mondanám: - Jó, igen.
Ne vedd komolyan, el ne hidd:
- másodpercenként a szívem
igent biccent és nemet int.


Mert én magam is szüntelen
más vagyok, mint aki vagyok,
- sem az, akinek képzelem
sem az, ami én akarok
maradni, lenni: egyre más,
és mire elfognám, megint
új arc, szédület, kusza láz,
arcom rám soha nem tekint.
Bármely tükörben nézzem is:
- Megvagy! Idenézz! - sír, nevet,
de már is más, ahogy a víz
ragyogtat minden új eget.


Míg alszom tán ébren vagyok,
s ébren meg mélyen álmodom.
Hiszed - ölelsz, mint hű rabod,
s szíved tán épp elárulom,
és ha ellened vétkezem,
akkor hű sírásom keres,
s míg téged simít két kezem,
talán haragtól kék eres.


Mikor hozzád szegez a kín,
talán máshol feltámadok,
s ha hívnak csavargásaim,
mindig feléd vándorolok.
Rádnézek: - s hol vagy, nem tudom.
S bármit nézzek, az mind te vagy.
Elhagylak százezer uton,
hogy megleljem kapuidat.


És mindig másra vágyom,
mint amit szívből akarok.
Szomorún érzem fájón,
azt, ha boldog vagyok,
mikor a legforróbban élek,
legjobban gyilkolom magam,
s a legéltetőbb szenvedélyek
átölelnek halálosan.
Mert nincs határa semminek,
a van, nincs fojtva ölelik
egymást; ha dobban a szíved,
mindig meg is hal egy kicsit.


A van, a nincs két végű hinta,
és lengő hinta minden itt:
- ez mélybe dönt, szállni tanítva,
az zuhantat, míg felröpít.
Ha öröm hív - már vár a kín,
- a hinta egyre fel le száll,
ha égben vagy, lenn pokol int,
s ha mélyben - fentről fénysugár.


Ne kérj válaszokat, szívem.
Az igazságból is csak azt
tudom csupán, hogy elhiszem,
de nem azt tudom, hogy igaz.
Már másképp hiszem a világot
s régóta másképpen tudom.
De nem igaz, jó egy se - látod,
hát hagyd - majd újra álmodom.

Somogyváry Gyula

Jó éjszakát...

Nézem az égnek legszebb csillagát
s megcsókolom a messzeségen át:
jó éjszakát!

Ha nem volna a kettőnk lelke - egy,
azt mondanád:
szellő suhant a rózsabokron át...
és sápadt arcod s lehunyt két szemed
eléje tartanád.
De mert a kettőnk lelke egy:
érzed, hogy csók ez. Titkos üzenet.

Üzenet, csók. A csillagnéző lelkem
szerelmes, vágyó, tikkadt sóhaja.
Sötétben állok. Köröttem és fölöttem
bús vakhomály a kietlen éjszaka.
De éjszakából, süket vakhomályból,
borún, ködön és fellegeken át:
nézem, csak nézem mozdulatlan szemmel,
didergő kínnal, sajgó gyötrelemmel,
s megcsókolom - szemed szép csillagát.
Jó éjszakát...

Balázs László

Ha majd átölelsz...

Ha majd átölelsz
És én átölellek...
Akkor,
A világtól
Nagyon távol
Egy ölelésnyi térben
Szememmel szemednek
Kezemmel kezednek
Hadd mondjam
Először én...
Mert ezért születtem
Tanultam beszélni
Csak ezért tudtam
Remélni.
Kérlek, engedd meg
Először hadd mondjam én...
Szeretlek.



Közel

Szeretlek...
Egyedül vagyunk
Ketten.
Végre közel...
Homlokom
Homlokodon
Simogatva nézel,
Ahogy én is nézem szemed
Olyan közelről
Ahogy csak lehet.
Ringat e csillogó világ
Kívül megszűnt minden
Mintha tűzbe néznék,
S a tűzben nyert ártatlanság
Rabul ejti szemem.
Mint az időt a pillanat,
Mely most megszelídül
S reszketve lapul
Majd elcsitul köztünk.
Nincs jövő, nincs múlt
Csak szívdobbanás
S szelíden fekszik lábunkhoz.
Az elmúlás.

---

A búcsú csendje

Ne húzd el gyorsan kezed.
Nem maradt már más,
A szavakat neked adtam
Neked adom most a csendet:
A sziget fáit a folyó partját
Az elakadt szavak helyét
Az első csók forró csendjét
S karodban a megnyugvást
Az ígéretet szemedben
A beszédes hallgatást
A tested csendjét, hol érzem szíved
Téli estét s nyári délutánt.
A kezemét és kezed csendjét
Simogató jelbeszédét
Az ölelés néma sóhaját
És szívem ütemében a csendet,
Azt a másodpercnyi halált.

Várnai Zseni

Szerelem

Messze, a kéklő üveghegyeken
él egy madár, a neve szerelem.
Topáz a csőre, és a két szemén
rubintos tűzben szikrázik a fény.
A szárnya zöld, a begyén kék pihe,
alatta ver forró piciny szíve,
és mint a villám lecsap hirtelen,
fényből, viharból jön a szerelem!

Már láttam egyszer, jött egy pillanat
szívemre ült és hittem, itt marad,
utána kaptam gyorsan és kezem
átfogta csöppnyi testét melegen,
vergődött, karmolt és az átkozott
tenyeremben verébbé változott,
szebbik valója eltűnt, messzeszállt
s talán már más szív fölött muzsikált.

Elfogni őt, bezárni nem lehet,
akár a fényt, vagy nyargaló szelet,
csupán a vágy oly szárnyaló szabad,
hogy utolérje azt a madarat.
A színe, hangja mindig újra más,
meseszerű, különös és csodás
Ott fönt lakik a kék üveghegyen
az a madár, a neve szerelem.



Megyek feléd

Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,
hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt,
holdad vagyok, mely vonzásod körében
járja végtelen útjait.

feléd fordítom arcomat, mert tőled
hullhat csak rám a fény és a meleg,
s olykor, mikor közeledbe érek,
már azt hiszem: most...most elértelek!

Kinyúl felém napszemed fénysugára,
megérint, mint egy csók a téren át,
s e fény visszfénye tükröződik rajtam,
mikor átúszom a nagy éj tavát.

Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem,
lehullanék, ha Te nem vonzanál,
úgy tartasz engem óriás erőddel,
úgy húzol, mint egy mágikus fonál.

S mikor egy világrobbanás hatalma
égen és földön mindent szétlövellt,
akkor zuhantunk egymás közelébe,
karod elkapott és védőn átölelt,

egy pillanatra, aztán elszakadtunk
pályánk sínére parancsolt a rend,
a csillagok fészkükre visszaültek,
s a hold újra a nap körül kereng.

Megyek feléd, de soha el nem érlek,
bolygok körülötted, s önmagam körül,
bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,
s örök vonzásod szárnyain röpül



Mit adhatok még?

Már nincs semmim, amit Néked adhatok!
Koldus vagyok, kifosztott, sápadt,
Bús asszony, könnyekkel megáldott.
Ami szép volt bennem: álmokat, vágyat
Neked adtam. Mit adhatok még?

A lelkem bongott, mint sokhúrú hárfa,
És nem zengett mást, csak a Te dalod.
A testem első, vágyó rezdülése
Téged kívánt, a Te ölelő karod,
Tiéd lettem. Mit adhatok még?

Az ajkamról a sok remegő csókot
Lecsókoltad. Ó, nem sajnálom.
Én kacagós, játékos kedvem,
Én sokszirmú égő virágom, álmom
Mind elvetted. Mit adhatok még?

Szívemből kinyílt egy gyönyörű bimbó,
Lüktető élet, pici magzatom,
Az én utolsó drága kincsem,
A lelkem lelke, drága hajnalom,
Neked adtam. Mit adhatok még?