Szemlér Ferenc

Hogyha gondot viselnél rám

Viselj rám egy kicsit gondot!
Ne ügyeld azt, amit mondok,
de ha elszakad az ingem,
foltozgasd meg, szeress engem!
Párosítsd meg a harisnyám,
tartsd a szobám mindig tisztán,
reggelimet készítsd tejjel
s kínálj magad mellett hellyel.
Mindennapra főzz ebédet,
csak azt, amit a szegények,
de amit adsz, kedvvel adjad,
mintha adnád tenmagadnak.
Ha anyámra emlékezném,
mint az árnyék simulj mellém,
s amit ő is adna mostan,
te is add, de százszorosan!
Hogyha volnék nyughatatlan,
takarjon be puha paplan,
vesd meg ágyam, s észrevétlen
simogass meg a sötétben.
Hogyha volnék tele sebbel,
kenni testem ne feledd el,
hogyha volnék mint a poklos,
légy hasonló orvosokhoz,
hogyha volnék kitaszítva,
rejtekedbe fogadj vissza,
hogyha volnék immár halva,
büszkén fektess ravatalra!...
Jutalmad tán semmi lészen,
csak én leszek, de egészen,
fejtől lábig, szívtől szájig,
minden birtokoddá válik.
Elfeledném az anyámat
s már csak téged akarnálak
ébren, alva... szólva, némán...
hogyha gondot viselnél rám.

Vörösmarty Mihály

A SZERELMES


Hah kié vagy most, ki csak értem égél,
Életem, kedvem s örömim reménye?
Mért remegsz bágyadt szemeimbe nézni?
Szómra felelni?

Nem; tovább így nem gyötör engem e kín,
Megvető szemmel soha látni nem fogsz.
Majd kemény mellvas födi bús szivemnek
Gyenge hevültét.

Kard szorúl vesztet nyomozó kezembe,
Elvadúlt lelkem viadalt ohajtoz:
Ott jut a sok száz, sok ezer halálból
Nékem is egy még.

Istenünk véled, s velem is! - Te sápadsz?
Rémkönyűk dúlják deli arcod ékét.
Hah mi ez? mit kér, mit akar rebegni
Szótalan ajkad?

Értlek: a visszás hatalom nyomott el,
Hű maradtál még szerető szivemhez.
Oh ezen csók, mely heves arcomon forr,
Ezt bizonyítja.

Jer, körűl foglak, valamint az árvíz
A magas partú szigetek vidékét;
Jöszte: keblemből csak az űzhetend el,
Aki teremtett.

A SZEMEK

Szép szemek! bárhol ragyogva,
Kérdésemre szóljatok,
Pillantással, szűz kegyessel,
Mert pillantás szavatok;
Én, ki már egyet vesztettem,
Mást keresni menjek-e?
Mást keresnem nincs-e tiltva?
Válogatnom szabad-e?

A szem, melyet én szerettem,
Mely szivembe tőrt vete,
Nem volt sem világos égszín,
Sem borongó fekete.
Nyájasabb a feketénél,
Gyenge kéknél tüzesebb,
Gyorsabb ennél, hívebb annál;
Andalítóbb s csendesebb.

Mint egy ébredő tavasznak
Bujdosó szép csillaga,
Olyan volt az, földieknek
Boldogabb ég záloga
Most, ah, az már elborúlván,
Még ha választás lehet,
Mit szeressek, mit dicsérjek,
Fekete vagy kék szemet?

A kék, tiszta szép mezőjén
Mennyet ígér, mennyet ad,
Ott hol még vidám az elme,
A szív tiszta és szabad;
Ott epedve, egymást értve
Két szelíd szövetkező -
Képzelem, mert sejthetném már,
Mily megáldott szerető!

A boldog hív új reményét
Kék szemekben tűkrözi,
Ah de a nem boldog abban
Veszteségét temeti:
Én, kit annyi szenvedéssel
Megrakott a földi lét,
Mit zavarnám bánatimmal
Kék szemek szelíd egét?

A borongó feketében
Látom gyászos múltamat,
Újra látom földerűlni
Semmivé lett álmomat.
Ott éjfél küzd nap delével,
Egymást győző hatalom,
S mely szép látni harciak közt,
Mint mosolyg a fájdalom.

Ezt ohajtom, ezt dicsérem
Én, ezt a gyászfeketét,
Mely sötét fölségben ússza
Hóvilága tengerét.

HAJ, SZÁJ, SZEM


Haj, haj, haj,
Beh szép selyemhaj
Ez a leányhaj!
Bomlott fürti tengerében
Hattyuvállak fürdenek benn.
Haj, haj, haj,
Be szép selyemhaj
Ez a leányhaj.

Száj, száj, száj,
Beh szép rózsaszáj
Ez a leányszáj!
Fülemile danol benne,
Legszebb sor gyöngy ragyog benne.
Száj, száj, száj,
Be szép rózsaszáj
Ez a leányszáj.

Szem, szem, szem,
Beh gyönyörű szem,
Ez a leányszem!
Mennyország nyildokol benne,
Szerelem az isten benne.
Szem, szem, szem,
Beh gyönyörű szem
Ez a leányszem.

A SZERELEMHEZ

Még egyszer, szerelem!
Érezzem lángodat,
Még egyszer édesen
Gyötrő hatalmadat.

Add vissza búmnak, ah,
Lyánykám hajfodrait,
Csábító két szemét,
Mosolygó ajkait.

Hagyj andalogni még
A rózsás arcokon,
A tőlem elragadt
Oly égi bájakon;

Hogy majd ha száll a nap
S a csendes este jő,
A hold sugárinál
Derengvén a mező,

Epedve várjam őt
Szerelmi gond között,
Mint vártam egykoron,
Míg lángom üldözött.

És lássam a jövőt
Képzelmem szárnyain,
Mint volt nyiló kora
Legelső napjain;

És halljam őt, gyönyör
Hatván meg lelkemet,
Zengő ezüst szavát,
Ez egy szót hogy "szeret!"

S akkor ha megszakadt
A tündérszép alak,
Utána mély sohaj
S könyűim szálljanak.

Még egyszer add nekem
Érezni lángodat,
Még egyszer édesen
Gyötrő hatalmadat,

S a puszta éveken,
Hol rózsa nem virúl,
Emléked, szerelem!
Legyen virágomúl.

A GYÖTRŐDŐ

Ah nem, többé nem vidámít
Engem csábító szeme.
Nem fogad be, nem nyilik meg
Bús szivemnek lágy öle.
Biztos hangon édes ajka
Új reményt nem zeng belém.
Nem derűl rám nyájas arca,
Lépte sem dobog felém.
El van, oh örökre el van
Dúlva kínos életem:
Minden úton, minden órán
Vesztem képét kergetem.
Sírva lát a zúzmarás tél
Jég s kemény hóhalmain;
Sírva lel, mély bánatomban
A tavasz zöld hantjain.
De mit sírok? tán siralmam
A kevélyt megkérleli?
Vagy könyűm, mely búsan elfoly,
E csapást enyhítheti?
Lassan önti szirtek alján
A kis csermely habjait,
Elfolytában bús panaszt zúg
Örvény várván árjait.
A kemény szirt meg nem indúl
Föl nem tartja habjait;
Veszni kell a kis pataknak,
Örvény nyelvén árjait.
Igy kell veszni, nékem is, haj!
Lelkem régi kínjában.
Könnyemet nem tartóztatja
A kevély, elbíztában. -
De csak sírj, elkárhozott szem,
Sírj, s ne is várd enyhedet,
Míg az élet tart eremben,
Meg ne szűntesd könnyemet.
Vége jő majd ennek is még,
Rám legyint a sír szele,
Gyásszal húny el rajtam a nap,
Mely oly biztatón kele.
Búsan áll meg éjjelenként
A szerelmek csillaga,
Hol setét sírjában alszik
A kesergő földfia.
Akkor, hah! tán akkor ő más
Boldogabbnak karjain
Szendereg, s felejti hívét
A halál határain.
Csak felejtse: én nem érzem;
A szerelmek csillaga
Csendben elragyog fölöttem,
S rám száll béke angyala.

Bella István

Gyönyörűen

Ha szeretni akarsz, bejöhetsz
számodra örökre nyitva vagyok
megnézheted a szívemet
nem kezdte ki a mosolyod.

Felhúzhatod a kezemet
mezítelen bőröd alá
felöltheted életemet
lámpaernyőd leszek akár.

Kinyithatod a vállamat
nyarak lógnak benne, minden ruhád
tüdőm tükrében lásd magad
halj meg, hogy szépséged meg ne utáld!

Én már semmit se akarok
csak szólni, szeretni, nyugodni.
S gyönyörűen, mint egy halott
nyílt szemedben késként forogni.


Nélküled

Nélküled leleassul a szívem
Nélküled nem ismerek magamra
Nélküled csak nézek magamra
tűnődök, honnan ismerem.

Nélküled nem is én vagyok
csak valaki lézeng helyemben
ki voltam, - lakhelye ismeretlen
másik földrészre távozott.

Maradj velem

Dobol az eső, hogy esik
maradj velem még reggelig
akad talán számodra ágy
szék is, rárakni ruhád.

Mellém is fekhetsz, fekhelyem
-mert itt vagy – puhábbra vetem
csönddel bélelem
boldogabb Holdakat gyújtok, mint a Nap.

És hallgatok, mert jól esik
hallgatnom szívveréseid
mint csitul, némul el a harc
amíg hajaddal betakarsz.

Már nem is kéne mondani
csak hallani, csak hallani.
Dobol az eső, hogy dobog
benned zuhog, bennem zuhog.


Most csak

Most csak melléd fekszem és nézlek,
de nem szememmel, nézlek a számmal,
nézlek bőrömmel, kezemmel,
nézlek kigyúló szempillámmal.

Vakok látnak úgy, ahogy én nézlek.
A föld az eget így betűzi.
Így tapogatják világtalan fények
csillagok borzongó betűit.

Fény fut át

Mióta szeretlek ég az ég,
és föld a föld, és fű a fű.
Mióta szeretlek csak az ég
bennem, mi benned gyönyörű.

Mióta szeretlek Te vagyok.
Arcod arcom. Kezed kezem.
Magamra mint feltámadott
mozdulatra emlékezem

mozgásodban: be ismerős!
Ki is? Testvér? Barát? Rokon?
Ahogy nyarakban hull az ősz,
fény fut át a hulló havon.

És szólt a szó

És szólt a hegy:
- Ha alvó kő leszek,
hogy felébredjek,
kezedbe veszel-e?

És szólt a Nap:
- Ha már nappal leszek,
hogy megvirradjak, szemed
fölnyitod-e?

S a csillag szólt:
- Ha már csak fény leszek,
szemhéjad alá, látni
elrejtesz-e?

És szólt a tó:
- Ha tűz gyöngye leszek,
egy fűszál sóhajában
meghallasz-e?

És szólt a szó:
- Ha kucorgó fény leszek,
a szájad szélén, hogy megláss,
egyetlenegyszer kimondasz-e?!

Váci Mihály

HA RÁD GONDOLOK- VIRÁGZOM

Harangszó ver szíven:
mintha bennem zuhogna.
Hol vagy mellőlem? Hiányzol.
Minden téged kérdez;
ha madár szól,
hol hagytalak? – rámszól.
Milyen messze vagy!
Mindennek arca sírásoddal fordul felém,
s bármit mondhatok,
nem hallom, csak a te hangodat.

Te vagy az el nem ért vidék,
melyet bejárni vágyom,
a hegyen-túli ég,
hegyekből kibukkanó tenger,
hajózható láthatárom.

Bezárt szárnyaid bennem fájnak,
sírásaid mindenütt elérnek,
fűzfáim alattuk áznak.
Bennem egy hegedű érintetlenül,
- óvja puha bársony.
Csodafád vagyok,
ha rádgondolok – virágzom.

Mi él, éltet, Neked virít.
Kristályként bezár sorsom magába,
s rózsaként kinyit.

VALAMI NINCS SEHOL

Süvítnek napjaink, a forró sortüzek
- valamit mindennap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
- s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
- s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésből,
- minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
- minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: - ha miénk is,
- a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
- az életedből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
- mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
- mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag,
- a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
- a Világból hiányzik valami.
Az égboltról hiányzik egy sugár,
- felőlünk hiányzik valami.
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
- talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az ígéret a múltból:
- "Valahol! Valamikor! Valami!"
Hitték a bölcsek, hitték a hívők,
- amióta élünk, e hitetést hallani,
De már reánk tört a tudás: - Valami nincs sehol!
- s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
senkinek elmulasztani.

Újra kell kezdeni mindent,
- minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
- minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
- kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent e világon,
- megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön

Ha elhagynál...

Ha elhagynál engemet, - jobban
mi fájna?
hiányod, vagy a szív megdobbant
magánya?
A csalódás kínjától félek,
vagy féltlek?
Szerelmünket szeretem jobban,
vagy Téged?

Szerelem

Szerelem, szeress jobban:
mert egyre jobban gyűlölök.
Szelíden törj be engem:
- éljek az emberek között.

Mert értük élni könnyű:
de köztük, velük - nehéz.
Szerelmem, szeresd őket,
védd őket - jó ügyész.

Szeress, terelgesd rajtam
mediterrán időd,
éltesd a pár füvet,
mi karsztjaimon kinőtt.

Vedd pártfogásba őket,
szeress, hitesd velem:
lehet szeretni őket.
Adj erőt szerelem.

Könnyű a prófétáknak.
Fenn laknak a hegyen.
Én rájuk is haragszom.
Üss számra - szerelem.

Kiválasztottak ők
- a szegények közül.
Kiváltak közülünk,
ragyognak egyedül.

Álmodnak boldogságot
minékünk: - nélkülünk;
megteremtik, elérik,
élik - de nem velünk.

Én lenn a gyűlöletben
akartam, akarom
a lehetséges élet
mosolyát arcomon.

Adj nagylelkűséget:
a szerelem - hatalom.


Felcserélt szenvedélyek

Fájó, nehéz az olyan szerelem,
amit nemcsak a nyers élvezet éltet:
melynek kevés, ha a test meztelen,
s fogasra dobva kinn marad a lélek.

Érzékeink, sorsunk s az értelem
vívtak, ölelkeztek, húsunkba téptek,
bőrünk agyunk, tudatunk részegen
habzsolta, tervezte is azt, mit érzett.

Szerelme, sorsa volt egy nemzedéknek
a láz, - a harc, rajongás, fegyelem,
s egymást örökké felcserélve égtek
a cél, gyönyör; a csók, történelem,

- hogy mindkettő ebbe majd belevérzett:
s vív, sír bennünk - s én Veled, Te velem.


Nagyon nehéz

Nehéz veled boldognak lenni,
de boldogság veled a fájdalom,
a nyíl tud csak így sebezni:
ha mélyebbre engedi az izom,
nem fáj olyan nagyon.
S ha kitépik talán halált okoz.

Miért cserdült reményeidre
ilyen váratlanul májusi jég?
Ájulást érzek a térdeimben,
ha vigasz szóval hajolok Feléd,
s hogy sírás rázzon, mint szél a virágot,
kézlegyintésed elég.

Semmi az egész

Várom, hogy visszatérj,
szótlan a szemembe nézz,
mosolyogj szomorún:
- Semmi az egész!

Semmi az egész.
Minden volt - ennyi lett!
Vezess már haza engem.
Szorítsd a kezemet.

Éjjelenként majd néha,
ha erősek leszünk,
amit remélni kellene
- arra emlékezünk.

Aztán

Emlékszel? Aztán milyen jó volt
Hozzád fordulni - és Te édes! -
Hogy doromboltál hogyha csókot
Súgtam égő füled tövéhez.

S alvás előtt egy más ölében
még fészkelődni, s megfordulva
fel-felkérdezni, félig ébren:
"Szeretsz? " "Szeretsz még?! " - újra, újra.

Emlékszel? Engem elfeledhetsz.
De a percekre emlékezzél,
mikor odabújtál szívemhez
és magadról megfeledkeztél.

Százezer út

Én mindig másként gondolom,
amit elém kínál a lét.
Ha rádnézek is - álmodom
egy velünk történő mesét.
Ha azt mondanám: - Jó, igen.
Ne vedd komolyan, el ne hidd:
- másodpercenként a szívem
igent biccent és nemet int.


Mert én magam is szüntelen
más vagyok, mint aki vagyok,
- sem az, akinek képzelem
sem az, ami én akarok
maradni, lenni: egyre más,
és mire elfognám, megint
új arc, szédület, kusza láz,
arcom rám soha nem tekint.
Bármely tükörben nézzem is:
- Megvagy! Idenézz! - sír, nevet,
de már is más, ahogy a víz
ragyogtat minden új eget.


Míg alszom tán ébren vagyok,
s ébren meg mélyen álmodom.
Hiszed - ölelsz, mint hű rabod,
s szíved tán épp elárulom,
és ha ellened vétkezem,
akkor hű sírásom keres,
s míg téged simít két kezem,
talán haragtól kék eres.


Mikor hozzád szegez a kín,
talán máshol feltámadok,
s ha hívnak csavargásaim,
mindig feléd vándorolok.
Rádnézek: - s hol vagy, nem tudom.
S bármit nézzek, az mind te vagy.
Elhagylak százezer uton,
hogy megleljem kapuidat.


És mindig másra vágyom,
mint amit szívből akarok.
Szomorún érzem fájón,
azt, ha boldog vagyok,
mikor a legforróbban élek,
legjobban gyilkolom magam,
s a legéltetőbb szenvedélyek
átölelnek halálosan.
Mert nincs határa semminek,
a van, nincs fojtva ölelik
egymást; ha dobban a szíved,
mindig meg is hal egy kicsit.


A van, a nincs két végű hinta,
és lengő hinta minden itt:
- ez mélybe dönt, szállni tanítva,
az zuhantat, míg felröpít.
Ha öröm hív - már vár a kín,
- a hinta egyre fel le száll,
ha égben vagy, lenn pokol int,
s ha mélyben - fentről fénysugár.


Ne kérj válaszokat, szívem.
Az igazságból is csak azt
tudom csupán, hogy elhiszem,
de nem azt tudom, hogy igaz.
Már másképp hiszem a világot
s régóta másképpen tudom.
De nem igaz, jó egy se - látod,
hát hagyd - majd újra álmodom.

Somogyváry Gyula

Jó éjszakát...

Nézem az égnek legszebb csillagát
s megcsókolom a messzeségen át:
jó éjszakát!

Ha nem volna a kettőnk lelke - egy,
azt mondanád:
szellő suhant a rózsabokron át...
és sápadt arcod s lehunyt két szemed
eléje tartanád.
De mert a kettőnk lelke egy:
érzed, hogy csók ez. Titkos üzenet.

Üzenet, csók. A csillagnéző lelkem
szerelmes, vágyó, tikkadt sóhaja.
Sötétben állok. Köröttem és fölöttem
bús vakhomály a kietlen éjszaka.
De éjszakából, süket vakhomályból,
borún, ködön és fellegeken át:
nézem, csak nézem mozdulatlan szemmel,
didergő kínnal, sajgó gyötrelemmel,
s megcsókolom - szemed szép csillagát.
Jó éjszakát...

Balázs László

Ha majd átölelsz...

Ha majd átölelsz
És én átölellek...
Akkor,
A világtól
Nagyon távol
Egy ölelésnyi térben
Szememmel szemednek
Kezemmel kezednek
Hadd mondjam
Először én...
Mert ezért születtem
Tanultam beszélni
Csak ezért tudtam
Remélni.
Kérlek, engedd meg
Először hadd mondjam én...
Szeretlek.



Közel

Szeretlek...
Egyedül vagyunk
Ketten.
Végre közel...
Homlokom
Homlokodon
Simogatva nézel,
Ahogy én is nézem szemed
Olyan közelről
Ahogy csak lehet.
Ringat e csillogó világ
Kívül megszűnt minden
Mintha tűzbe néznék,
S a tűzben nyert ártatlanság
Rabul ejti szemem.
Mint az időt a pillanat,
Mely most megszelídül
S reszketve lapul
Majd elcsitul köztünk.
Nincs jövő, nincs múlt
Csak szívdobbanás
S szelíden fekszik lábunkhoz.
Az elmúlás.

---

A búcsú csendje

Ne húzd el gyorsan kezed.
Nem maradt már más,
A szavakat neked adtam
Neked adom most a csendet:
A sziget fáit a folyó partját
Az elakadt szavak helyét
Az első csók forró csendjét
S karodban a megnyugvást
Az ígéretet szemedben
A beszédes hallgatást
A tested csendjét, hol érzem szíved
Téli estét s nyári délutánt.
A kezemét és kezed csendjét
Simogató jelbeszédét
Az ölelés néma sóhaját
És szívem ütemében a csendet,
Azt a másodpercnyi halált.

Várnai Zseni

Szerelem

Messze, a kéklő üveghegyeken
él egy madár, a neve szerelem.
Topáz a csőre, és a két szemén
rubintos tűzben szikrázik a fény.
A szárnya zöld, a begyén kék pihe,
alatta ver forró piciny szíve,
és mint a villám lecsap hirtelen,
fényből, viharból jön a szerelem!

Már láttam egyszer, jött egy pillanat
szívemre ült és hittem, itt marad,
utána kaptam gyorsan és kezem
átfogta csöppnyi testét melegen,
vergődött, karmolt és az átkozott
tenyeremben verébbé változott,
szebbik valója eltűnt, messzeszállt
s talán már más szív fölött muzsikált.

Elfogni őt, bezárni nem lehet,
akár a fényt, vagy nyargaló szelet,
csupán a vágy oly szárnyaló szabad,
hogy utolérje azt a madarat.
A színe, hangja mindig újra más,
meseszerű, különös és csodás
Ott fönt lakik a kék üveghegyen
az a madár, a neve szerelem.



Megyek feléd

Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,
hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt,
holdad vagyok, mely vonzásod körében
járja végtelen útjait.

feléd fordítom arcomat, mert tőled
hullhat csak rám a fény és a meleg,
s olykor, mikor közeledbe érek,
már azt hiszem: most...most elértelek!

Kinyúl felém napszemed fénysugára,
megérint, mint egy csók a téren át,
s e fény visszfénye tükröződik rajtam,
mikor átúszom a nagy éj tavát.

Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem,
lehullanék, ha Te nem vonzanál,
úgy tartasz engem óriás erőddel,
úgy húzol, mint egy mágikus fonál.

S mikor egy világrobbanás hatalma
égen és földön mindent szétlövellt,
akkor zuhantunk egymás közelébe,
karod elkapott és védőn átölelt,

egy pillanatra, aztán elszakadtunk
pályánk sínére parancsolt a rend,
a csillagok fészkükre visszaültek,
s a hold újra a nap körül kereng.

Megyek feléd, de soha el nem érlek,
bolygok körülötted, s önmagam körül,
bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,
s örök vonzásod szárnyain röpül



Mit adhatok még?

Már nincs semmim, amit Néked adhatok!
Koldus vagyok, kifosztott, sápadt,
Bús asszony, könnyekkel megáldott.
Ami szép volt bennem: álmokat, vágyat
Neked adtam. Mit adhatok még?

A lelkem bongott, mint sokhúrú hárfa,
És nem zengett mást, csak a Te dalod.
A testem első, vágyó rezdülése
Téged kívánt, a Te ölelő karod,
Tiéd lettem. Mit adhatok még?

Az ajkamról a sok remegő csókot
Lecsókoltad. Ó, nem sajnálom.
Én kacagós, játékos kedvem,
Én sokszirmú égő virágom, álmom
Mind elvetted. Mit adhatok még?

Szívemből kinyílt egy gyönyörű bimbó,
Lüktető élet, pici magzatom,
Az én utolsó drága kincsem,
A lelkem lelke, drága hajnalom,
Neked adtam. Mit adhatok még?

Sárhelyi Erika

Vágy

édes légy, mint az első
bátortalan csók, melyben
visszafojtott várakozás lobog
reszkess a vágytól, de
ne szólj semmit, már
messziről halljam, ahogy
véred ereidben robog
légy mint kitörni készülő
vulkán, csöndes, hagyd
éreznem rettentő erőd
ne érj hozzám, de szegezz
magadhoz, mint szállni
vágyó tárgyait az anyaföld
minden porcikád értem égjen
csukott szemmel is lássam
hatalmas tüzedet
ujjad végében tudjam a lángot
most nem elég a csöndes
elringató szeretet
akarj engem, mint ki öröktől akar
forró lehelet legyen minden
ki nem mondott szavad
s mikor szememből a vágy
könnycseppként kicsordul
majd akkor, csak akkor
add nekem magadat



A Hold ágyában

A Hold ágyában ágyazz meg nekem,
két karod legyen egy-egy holdsugár,
ha tekintetem kérőn rád vetem,
ránk zuhog majd szikrázó csillagár.

Fekete selyembe burkol az ég,
vágyunk szerteszórja a végtelen,
egy nap nem lesz más, csak egy emlék,
hogy Te, én, a Hold és a szerelem.



Szerelmi álmok

Van, akit szeretnek, szívből, szerelemmel,
s estéről estére lángra lobban az ágy.
Másutt van asszony, és van mellette ember,
mégse talál egymásra hormon és a vágy.

Van, ahol húzzák a megszokás szekerét,
min ott zötyköl csüggedten az egykori láz.
S otthon, mi a világra tárva meseszép,
mintha gyöngyöt rejtene - de üres a váz.

Van, kit megkívánnak kéthetente kedden,
s kit várnak, még vacsorára is hazaér.
Más szenvedélyt játszik, ölel önfeledten -
és egyedül tűnődik a reggelinél.

Hol vannak hát a mindörökké boldogok,
az egymásért halók, a hittel esküvők?
Vannak-e ma köztünk megőszült Rómeók,
és Júliák, akiket nem az eskü köt?

Néhányan szeretnek, igaz szerelemmel -
míg a többség léha, unott vagy ostoba.
Hol az Egy Asszony, és hozzá hol az Ember?
Ennek a versnek nem lesz utolsó sora.

Pierre De Ronsard

Ölelj meg, kedvesem

Ölelj meg, kedvesem, csókolj, szorongass,
lehelj belém, tüzesítsd át e testet,
adj még ezer csókot és még tízezret;
a szerelem nem számol s mindig szomjas.

Csókolj, míg ajkad illatos és nedves,
ne kíméld, úgyis megfakul maholnap,
s az Alvilág sápadt ködébe olvad,
hol porrá válik, többé sem lesz.

Szorítsd körém öled piros rózsáját,
amíg mézédes, szédült vonaglásunk,
a kis halál, mindkettőnk lényén átjár;
s ha vágyam maghal, hamarost feltámad;
csókolj tovább, hogy ismét nekivágjunk
a kurta napnak s rövid éjszakának..



SZONETT HELÉNA SZÁMÁRA.

Úrnőm, adj csókokat, csókolj, ölelj, szoríts,

leheld lehelletem, onts hőt az életemre,

ezer s megint ezer csókoddal, kérlek erre,

a szerelem nem számlál, s törvénye nincs.

Csókolj s csókolj megint; te szép száj, minek is

őriznéd csókodat, mikor már mély verembe

szállsz sápatag (Plutón hitvese, vagy szerelme),

s nem vagy már te magad, s színednek híre sincs?

Míg élsz, addig szoríts rózsás ajkadhoz engem,

dadogj, csókolj, ezer szót szaggass szét, szerelmem,

félig nyílt ajakkal és karom közt halva meg.

Karod közé halok, s ha föltámadsz utána

- csak így szálljunk alá!-, föltámadok veled;

bármely rövid a nap, több mint egy éj homálya.

Petőfi Sándor

Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha a merengés alkonyában
Szép szemeidnek esti-csillagát
Bámulva nézik szemeim,
Mikéntha most látnálak először…
E csillagot,
Amelynek mindenik sugára
A szerelemnek egy patakja,
Mely lelkem tengerébe foly –
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha rám röpíted
Tekintetedet,
Azt a szelíd galambot,
Amelynek minden tolla
A békesség egy olajága,
S amelynek érintése oly jó!
Mert lágyabb a selyemnél
S a bölcső vánkosánál –
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha megzendűlnek hangjaid,
E hangok, melyeket ha hallanának,
A száraz téli fák,
Zöld lombokat bocsátanának
Azt gondolván,
Hogy itt a tavasz,
Az ő régen várt megváltójok,
Mert énekel a csalogány –
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha ajkaimhoz ér
Ajkaidnak lángoló rubintköve,
S a csók tüzében összeolvad lelkünk,
Mint hajnaltól a nappal és az éj,
S eltűn előlem a világ,
Eltűn előlem az idő,
S minden rejtélyes üdvességeit
Árasztja rám az örökkévalóság –
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek?
Boldogságom édesanyja,
Egy égberontott képzelet
Tündérleánya,
Legvakmerőbb reményimet
Megszégyenítő ragyogó valóság,
Lelkemnek egyedűli
De egy világnál többet érő kincse,
Édes szép ifjú hitvesem,
Minek nevezzelek?

---

Reszket a bokor, mert

Reszket a bokor, mert
Madárka szállott rá.
Reszket a lelkem, mert
Eszembe jutottál,
Eszembe jutottál,
Kicsiny kis leányka,
Te a nagy világnak
Legnagyobb gyémántja!

Teli van a Duna,
Tán még ki is szalad.
Szivemben is alig
Fér meg az indulat.
Szeretsz, rózsaszálam?
Én ugyan szeretlek,
Apád-anyád nálam
Jobban nem szerethet.

Mikor együtt voltunk,
Tudom, hogy szerettél.
Akkor meleg nyár volt,
Most tél van, hideg tél.
Hogyha már nem szeretsz,
Az isten áldjon meg,
De ha még szeretsz, úgy
Ezerszer áldjon meg!

---

A virágnak megtiltani nem lehet

A virágnak megtiltani nem lehet,
Hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet;
Kikelet a lyány, virág a szerelem,
Kikeletre virítani kénytelen.

Kedves babám, megláttalak, szeretlek!
Szeretője lettem én szép szemednek –
Szép lelkednek, mely mosolyog szelíden
Szemeidnek bűvösbájos tükrében.

Titkos kérdés keletkezik szivemben:
Mást szeretsz-e, gyöngyvirágom, vagy engem?
Egymást űzi bennem e két gondolat,
Mint ősszel a felhő a napsugarat.

Jaj ha tudnám, hogy másnak vár csókjára
Tündér orcád teljében úszó rózsája:
Bujdosója lennék a nagy világnak,
Vagy od’adnám magamat a halálnak.

Ragyogj reám, boldogságom csillaga!
Hogy ne legyen életem bús éjszaka;
Szeress engem, szívem gyöngye, ha lehet,
Hogy az isten áldja meg a lelkedet.

---

TE SZIVEMNEK SZÉP GYÖNYÖRŰSÉGE...

Te szivemnek szép gyönyörűsége,
Mért van szivednek kőkeménysége?
Csakugyan meg akarsz,
Meg akarsz ölni hát?
Vagy mért nem enyhíted
Szeretőd fájdalmát?

Szeretőd vagyok én, hű szeretőd,
Elmondhatom isten, ember előtt;
De azt is mondhatom,
Hogy ez a világ nagy,
S a világon te a
Legkegyetlenebb vagy.

---

AZ ÉN SZERELMEM...


Az én szerelmem nem a csalogány,
Kit fölkeltett a hajnalszürkület,
Hogy édes ének szóljon ajakán
A nap csókjától rózsás föld felett.

Az én szerelmem nem kies liget,
Hol csendes tóban hattyúk ringanak,
Fehér nyakok mig bókot integet
A vízbe néző hold sugárinak.

Az én szerelmem nem nyugalmas ház,
Mit kert gyanánt körűl a béke vett,
Hol a boldogság anyaként tanyáz,
S tündérleányt szűl: a szép örömet.

Az én szerelmem rengeteg vadon;
A féltés benne mint haramja áll,
Kezében tőr; kétségb'esés vagyon,
Minden döfése százszoros halál.

---

BOLDOG ÉJJEL...

Boldog éjjel! együtt vagyok rózsámmal,
A kis kertben mulatozunk egymással;
Csendesség van, csak az ebek csaholnak,
Fenn az égen
Tündérszépen
Ragyog a hold, a csillag.

Nem jó csillag lett volna énbelőlem;
Tudja isten, nem maradnék az égen,
Nem kellene énnekem a mennyország,
Lejárnék én
Minden estén,
Kedves rózsám, tehozzád.

---

SZERETLEK, KEDVESEM!

Szeretlek kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Szeretem azt a kis
Könnyü termetedet,
Fekete hajadat,
Fehér homlokodat,
Sötét szemeidet,
Piros orcáidat,
Azt az édes ajkat,
Azt a lágy kis kezet,
Melynek érintése
Magában élvezet,
Szeretem lelkednek
Magas repülését,
Szeretem szivednek
Tengerszem-mélységét
Szeretlek, ha örülsz
És ha búbánat bánt,
Szeretem mosolyod,
S könnyeid egyaránt,
Szeretem erényid
Tiszta sugárzását
Szeretem hibáid
Napfogyatkozását,
Szeretlek kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Amint embernek csak
Szeretnie lehet.
Kívüled rám nézve
Nincs élet nincs világ,
Te szövődöl minden
Gondolatomon át,
Te vagy érzeményem
Mind alva, mind ébren,
Te hangzol szívemnek
Minden verésében,
Lemondanék minden
Dicsőségrül érted
S megszereznék
Minden dicsőséget,
Nekem nincsen vágyam,
Nincsen akaratom,
Mert amit te akarsz
Én is azt akarom,
Nincs az az áldazat,
Mely kicsiny ne lenne
Éreted hogyha te
Örömet lelsz benne,
S nincs csekélység, ami
Gyötrelmesen sért,
Hogyha te fájlalod
Annak veszteségét,
Szeretlek kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Mint ember még soha,
Sohasem szeretett!
Oly nagyon szeretlek,
Hogy majd belehalok,
Égy személyben minden,
De mindened vagyok,
Aki csak szerethet,
Aki csak él érted:
Férjed, fiad, atyád,
Szeretőd, testvéred,
És egy személybe te
Vagy mindenem nekem:
Lányom, anyám, húgom,
Szeretőm, hitvesem!
Szeretlek szívemmel,
Szeretlek lelkemmel,
Szeretlek ábrándos
Örült szerelemmel!...
És ha mindezért jár
Díj avagy dicséret,
Nem engem illet az,
Egyedül csak téged,
A dicséretet és
Díjat te érdemled,
Mert tőled tanultam
Én e nagy szerelmet!

---

Szeretlek én, szeretlek téged...

Szeretlek én, szeretlek téged,
Kedves kis angyalom,
Csak az fáj, hogy szerelmemet be
Nem bizonyíthatom.

Igy egyszerűen a szavamra,
Ha tetszik, nem hiszed,
És én mikép oszlassam el, ha
Vannak, kétségidet?

Születtem volna gazdag úrnak:
Bizonyságtételért
Egy-egy gyémántkövet dobnék el
Minden kis szavadért.

Ha királynak születtem volna:
Letenném koronám
Egy kis virágkoszoruért, mit
Kezecskéd fűzne rám.

Volnék szivárvány: kérnélek, hogy
Szineimet elfogadd,
És festess bennök szalagot, mely
Övezze derekad.

Ha volnék a világlátó nap:
Ott hagynám az eget,
S a nagyvilág helyett nem néznék
Mást, mint szemeidet!

Nadányi Zoltán

Szerelem

Alattvalód vagyok én,
szörnyű törvényeidet tisztelem,
titokzatos arcú, borzas hajú,
szépséges, mindig meztelen királynő,
Szerelem!

A te országodban te vagy az isten.
Teremtő, rontó. Termékenyítő.
Te szabod meg, kerekét hajtsa frissen,
vagy lassan, vagy megálljon az Idő.
Arcra borul előtted a te néped,
a forró testét fekteti elébed,
hogy sétaidőn szőnyeged legyen,
meleg, csiklandós talpad végiglépked
a szemérmetlen rajzú szőnyegen
és boldog az, ha sárga, ha fehér,
ha barna bőrű, akit a te lépted
villámütése ér.

A te országod fullasztó meleg,
ruhát nem tűr a test, elfúlva tátog
a száj. Hatalmas tűztorkú virágok
lángolnak, kába illat őgyeleg.
Ámokfutók hazája ez. Lihegve
száguldanak, kezükben a gyilok,
őrjöngve mártják ártatlan szívekbe,
útfélre rogynak a bús mártirok.
És ennek így kell lenni és ez így jó.
Amikor ölnek, törvényt tesznek ők,
ámokfutók itt a törvénytevők,
véreskezű, dühödt ámokfutók,
akiket ajkukon mart meg a kígyó,
a te kedvenc mérgeskígyód, királynő,
A Csók!

A te országodban, királynő,
minden a feje tetején.
A te országodban, királynő,
bűn az, ami másutt erény.
Ott a jóságot megölik,
ott a hűséget kerékbe törik,
a szeretet kardélre vettetik,
a béketűrést élve temetik.
A te országodban, királynő,
megölnek minden védtelent,
a te országodban, királynő,
rajtad kívül semmi se szent!

Alattvalód vagyok én,
szürnyű törvényeidet tisztelem,
titokzatos arcú, borzas hajú,
Szépséges, mindig meztelen királynő,

Szerelem!



A két szemed szeretett legtovább

A két szemed szeretett legtovább
A két szemed szeretett legtovább,
Be furcsa szerelem.
A szád már néma volt, de a szemed,
az még beszélt velem.

A kezed már hideg volt, jéghideg,
nem is adtál kezet,
de a szemed még megsimogatott,
nálam feledkezett.

És lándzsákat tűztél magad köré
hideg testőrökül,
de a szemed még rám leselkedett
a zord lándzsák mögül.

És ellebegtél és csak a hegyes
lándzsák maradtak ott,
de a szemed még egyszer visszanézett
és mindent megadott.

A két szemed szeretett legtovább
még mostan is szeret.
Még éjszakánként zöldes csillaga
kigyúl ágyam felett.



Te már seholse vagy

A kezedet már nem adod,
a szádat nem adod,
és a ruhámon nem hagyod
az édes illatod.

Álmomban is, jaj, mindig oly
hideg vagy, csupa fagy.
Már elhagytál álmomban is.
Te már seholse vagy.

És egy sírdomb, egy hamvveder,
még annyi se maradt.
Te már seholse vagy, se föld
színén, se föld alatt.

Csak nézeg és találgatom,
hol az én kedvesem.
Álmomban, ébren egyre csak
keresem, keresem.

mert megvan ő, tudom, tudom,
csak elmaradt, de hol?
És addig, addig keresem,
én se vagyok sehol.



Hullámjáték

Számoltad-e hányszor rohantam el már
és mindig úgy, hogy vissza se jövök
örökre mentem el ma is. Örökre
Pedig csak egy örök:
Csak ez a hullámjáték. Jön a hullám
és elvisz és annál semmi se jobb
aztán visszaindul
a hullám. Visszadob.
Most is jövök mert hoz a hullám.
Én már nem is küzdök velük. Hagyom
vigyenek, hozzanak, és azt se bánom
ha szánalmas nagyon.
Egyszer eszedbe jut, hogy marasztalj
majd akkor megfogsz egy hideg kezet
és akkor ráfogsz jönni, hogy már
régen csak holttest érkezett.

Lesznai Anna

Miért oly hosszú

Mért oly hosszú az út a szívtől a szájig,
Hogy lüktető lelkem sosem jut odáig,
Hogy a mindenségtől úgy el vagyok zárva.
Csendes békés szerrel nem jut napvilágra.
Életemnek fáját erősen rázzátok,
Hadd hulljon gyümölcse ujjongva reátok.
És mint dió burka, mely hull napos ágról,
Repedjen meg szívem a nagy boldogságtól.

Törjétek fel zárját az énálmodásnak
Hogy elepedt lelkem od' adhassam másnak,
Másnak, másnak, másnak, ki megváltsa tőlem

Aki rezgő hangszert formázhat belőlem,
Ki valóra váltson, megitasson vérrel...
Megetessen könnyes szerelemkenyérrel.



Vártalak

Úgy vártalak, úgy vártalak,
Mint nem szabadna várnom jöttöd,
Mert nem szeretlek - nem kívánlak!
- Vártalak sápadt forróságban,
Mint meglapult gubbasztó állat,
Ki ösmeretlen árnyak jöttét
Lesi kíváncsi borzalommal.
És imádkoztam, hogy eljöjjél!
Szerelmesem légy - az, kit várok,
Hogy szép légy te - s én elsápadjak,
Erős légy te - s én elpusztuljak,
Mint szétmorzsolt rög bivaly útján.
Hatalmas légy, kacajra hajló,
Szívedig mégis felszeressél,
Mint virágot, kit gyepen lelnek,
Kit magasra nyújtott karokkal
Illatos oltárra emelnek.
Imádkoztam, hogy eljöjj végre -
Imádkoztam, hogy ne légy mégsem
Az, aki eljő néha napján.
...Most köszönöm, hogy itt az este,
Most köszönöm a hosszú várást.
Köszönöm édes alázattal
Hogy így tudtalak várni téged.




Halk kérés

Szerelmesem, ma el ne hagyj.
Fáradt ma csókot ringató karom;
És mellyel sebes szívem takarom,
Hogy meg ne lássad sok szavad nyomát,
Bágyadt kezem ma ölembe hanyatlott.

Szerelmesem, csak ma ne menj.
Elült a vágyam és hívón utánad
Nem nyithatom ma ellankadt pillámat.
Könnyharmat nélkül kemény lesz az út,
Mely kedvesedtől elvezessen téged.

Kérlellek, mint kérne anyád:
"Szebb időben tartsad utazásod,
Ne indulj ma - sötét az éj - látod.
Szívem mécsén ma fogytán az olaj.
Nem vethet fényt távozó utadra!

Nem lelnél vissza, ha majd visszavágyol."



Szolgáljon néked...

Szolgáljon néked kezem és ajkam,
Virágos réten meghajló térddel
Rózsát és mámort gyüjtsek ölembe
S adjam tenéked.

Szemem a kelyhek mélyébe nézzen
S legyen a tükre sokszinű kéjnek
Szomjazzak vágyban - s harmattal mosson
Téged a könnyem.

Törje fel ép magházát szívemnek
Reá verődve százféle szépség -
Tenéked megnyílt alázott kincsét
Bomolva ontsa.

Áldás azokra kik miatt sírtam -
Szavuknak izén lágyúlt a csókom,
S megadón fejlik karom le rólad
Majdan ha elhágysz.

Juhász Gyula

Első szerelem

Egész szerelmem annyi volt csak:
Hogy láttalak, szemedbe néztem,
Egy mosolygásod volt csak minden,
De nekem elég volt egészen.

És én úgy őrzöm e mosolygást,
Miként a napsugárt a tenger,
Elrejtve mélyen, szomorúan
És -- végtelen nagy szerelemmel.

---

Szerelem?

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,
És rajta dúl derengő csillagok.


Én nem tudom, mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod, hogyha megkeres,
Mint napsugár, ha villan a tetőn,
Holott borongós már az este jön.

Én nem tudom, mi ez, de érezem,
Hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven simogat,
Mint márciusi szél a sírokat!

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen,
Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!

---

Anna örök

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
emlékeimből lassan, elfakult
arcképed a szívemben, elmosódott
a vállaidnak íve, elsuhant
a hangod és én nem mentem utánad
az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
ma már nem reszketek tekintetedre,
ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
ne hidd szivem, hogy ez hiába volt
és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
nyakkendőmben és elvétett szavamban
és minden eltévesztett köszönésben
és minden összetépett levelemben
és egész elhibázott életemben
élsz és uralkodol örökkön. Amen.

Harcos Katalin

AHOGY ÁTÖLELSZ…

Lépted koppan... egyre közelebb...
érzem, amint karod körém fonod.
Tarkóm csiklandozza leheleted,
míg üdvözlésed fülembe súgod.

Ahogy átölelsz... mindez csak álom.
Az érintésedet sosem érzem.
Körülvesz titkos mesevilágom,
s hogy megtörténik, már nem remélem.

Múlnak a napok, hetek, hónapok,
s nem adatik meg, hogy veled legyek...
Sivár utamon magam ballagok,
hiába vágyva, hogy öleljelek.

Perzselő vágyak, szerelmes csókok...
minden éjjel mesékkel andalít.
Ahogy átölelsz... sosem csalódok...
illó boldogság ölel hajnalig.



Valaki hiányzik...

A szívem fölött elsuhant egy árnyék;
Valaki hiányzik, valami fáj még;
valószerűtlen, zord messzeségben
valakit várnék, de el sosem érem.

Valaki alszik; álmatlan álmot.
Nem ismeri még a csodás világot,
amit a szívem nekem teremtett
s álompermettel dúsan telehintett

Valaki moccan; álmodik mégis?
Talán mellette ott vagyok én is?
Karjába bújnék, ölelni vágyom,
de távol van tőle az én világom;

Valaki néha nagyokat sóhajt;
valamit suttog; valakit óhajt.
Megszeretgetném, hogyha tehetném,
hogy boldog legyen, csak azt szeretném.

Valaki itt van; álmodom álmát;
én már meglestem az ő világát.
Titkon velem van megint az éjben,
s ajkam a csókját ízlené éppen.

Valaki mégis karjába kapna
egy titokzatos, szép pillanatra.
Valakit hívok, valakit vágyok;
kísértenek most szerelmes álmok.

Valaki elment, de visszavárom.
Nélküle üres az én világom.
Valamit titkon megsúgok csendben:
boldogok lennénk szép szerelemben.



Ma szóltál hozzám...

Ma szóltál hozzám, s kisütött a Nap.
Kupolát borított a kék ég fölém,
s a kopár, jeges, téli fák alatt
szavad lágy tavaszt varázsolt körém.

Már a múlté hosszú hallgatásod.
Nem adsz teret lázas érzelemnek...
de veled lennem akad újra száz ok,
s célt adsz ismét sivár életemnek.

Hiányzom hát? Vágyad megérintett.
Benned mindig önmagam meglátom.
Varázstükörként lásd, kivetíted,
s felém sugárzod saját világom.

Egy pillanatra megállt az élet.
Csak szívem dobbanása zakatolt,
s az egész világ újra enyém lett,
míg lelked lelkemhez közel hajolt.

Ma szóltál hozzám, s a Nap kisütött.
Tündöklő, kéklő ég borult fölém,
s a sziporkázó hóbuckák között
szavad lágy tavaszt varázsolt körém.

Devecseri Gábor

CSAK SZÓ VAGYOK

Ha csak rád gondolok, megáll a szívem,
de nem ver soha nélküled;
előttem csillogsz, fülemhez szavad van
és szavamhoz füled.

Csak szó vagyok. Hol is nyílhatna lényem
létre, ha nem Benned, te szép?
Éled a réten a vándor, ki naptól
föl nem perzselt földre csak néha lép.

Csak szó. De annak is tartalma tőled
árad belém. Nem érvel, csak ragyog,
csak létezik. Rád nézek és beszéd nem,
csak hang vagyok. Csak hallgatás vagyok.



Szerelem

Csak átcsúszott rajtad, tegnap még nem
volt s holnap már hol lesz.
Kinyitod szemed, utánanézel,
ámulva kérded: mi volt ez?

Mondd, hogy árvíz volt, álmodban elérte
nyakadat
s mire azt hitted, megfulladsz benne, lassan
leapadt.

Mondd, hogy hegyfok volt, szikla, ami mégse
zuhant rád,
mondd, hogy a függöny nem nyílt szét, csak
csapkodta szárnyát,

míg végre elrepült, madár volt, lásd,
valóban
szép volt s elszállt, madár volt, nem
csalódtam.

Nem csalódtam, nem csalódtál, bennem
keringő lélek,
a távozó után nézel megkönnyebbülten.
Félek,

még visszahívnád, teljesen szabad még nem
vagy tőle.
Késő. A láthatár szélén nézd kis pont van
belőle.

Helen Bereg

Hiányod

Lelkemben úgy fáj a hiány.
Nem ölelhetlek ma sem!
Üvegen sikoltó gyémánt
Karcolata a szívem.

Vágy bűvölete igéz
Szenvedő szívemhez utat.
Lágyan simogató kéz
Emléke bőrömön suhan.

Szemhéjamon égőn vibrál
A tegnapi puha csók.
Szívem kínnal égbe kiált:
Nem tegnap akarom! Most!

Imát rebeg tűzforró szám:
Csókod enyhítse vágyam!
Szerelmes ölelésed után
karodban égjek lázban!

Érezzem a vad szenvedély
Tűzpiros égig repít!
Testem íves gyönyörben ég,
Mit szerelmed csendesít.



Reggeli emlék

Fáj, mert nem vagy velem.
Fáj a hiány.
Számon égni érzem
Ajkad melegét,
Még ízlelem csókod
Vad ízét,
Arcomon még játszik
Mosolyod,
Szememben csillámlik
Tükörvalód,
Ujjaimon lebeg
Bőröd melege,
Nyakamban még hallom
Sóhajod.
Vállamon elnyugszik
A tegnapi gond.
Sejtjeimben lüktet
A hiány.
Reggeli csók íze
Hol vagy már?



Szívem fáj halódva

Csak szívem fáj halódva,
Mégis szememből folynak
Patakokban a könnyek
csendesen.

Nem patak, talán csak ér,
Mely táplálja patak vizét,
Egyre csak folyik duzzadva
lassan.

Valami hajt, hogy elmenjek,
Ahol találkozunk, el messze,
Ahol boldogok lehetünk,
élhetünk.

Rohannék, repülnék,
De ideköt a jelen,
Mert felelősséggel
Nem hagyhatjuk ott
Előző életünk.

Szememből koppanó
Könny egyre csak potyog,
Szívemben ütemet ver,
a csendre.

Nem tudom leírni,
Hogyan fájhat a szív.
Talán kegyetlenül egy
Erős kéz markolja bent,
Vergődik kínjában
magányban.

Istenem! Mond meg nekem, miért?
Miért fáj ennyire a szerelem?
Miért a hiányba belebolonduló mardosás?
Miért a szenvedés, mikor lehetne boldogság?

Lehetne. Igen lehetne,
Csak a lelkiismeretem
Kéne félresöpörni.
Így nem tudok vele repülni,
Nem tudok vele élni,
Nem tudnék boldog lenni
A hátrahagyott boldogtalanság
kegyetlensége árán.

Könnycseppek zenéje
Enyhíti szívem fájdalmát.
Patakokban égő könnycseppek
Feszítik a szorító kegyetlen kezet.



Hegedűn sír

Mint hegedűn síró bús zene
Szívemben úgy jajong a hiány.
Húrjain játszó szerelem
Sajdítja létem dallamát.

Fátyolzenéje zokogva sír
Fel-fellibbenve a húrokon.
Hangja szárnyal, égbe repít
Minden vágyódó dallamot.

Hallod kedvesem, lelkem mint hív,
Mint száll hozzád karodba vágyva?
Szikrája csillagot vetít
Felhőn nyugvó éjszakára.

Lágy szimfóniába szelídül
Hiány húrjain síró zene,
Mikor karomba szenderül
Tested ringató szerelme.

Barna Márta

ASSZONY VAGYOK

Ha dal lehetnék,
Neked szólnék.
Ha szellő,
Hozzád szállnék.
Ha fény,
Érted a sötétet
tündöklővé tenném.

De mert asszony vagyok,
fohászként Hozzád szállok és
ajkadon imaként megpihenek.
Homlokodon redővé fércelődöm.
Szíveden bújócskázom.
Szerelem édes érintéseként
ereidben, mint a vér
zsibongva áramolok...



Csábítás

köd üli meg a völgyet
tejfehér álom lebeg
kitárt karokkal
a zöld út felett
veled ott járok
én hajdani asszony
most csak vagyok
csalfa lápi lidérc
kísértem az eltévedt
bolyongó kósza lelkeket
vissza többé ne térjenek
vesszenek a homályba
parttalan vízen élettől fosztva
evezzenek lankadatlan
vagyok az örök csábító
vagyok az örök álom
kit soha senki el nem ér
testet öltök merészen én
szépségem átragyog a sötéten
arcom halovány szelíd bája
útvesztője fájó szíveknek
karcsú alakom maga az ígézet
beleveszni vágyik ki csak látta
ölem illatos selymét...
és én boldogan csábítok....
majd mint jólakott vámpír
máris odébbállok
mögöttem megtört alakok
miközben kedvem magasra hág



HIMNUSZ

alakod köré fonom a hangom
selyme beborítja óvja mint
puha bársony takaró
a tél hidege nem bánthat már

két kezem átölel óvja lényedet
elringat miközben dúdolva suttogom
hétköznapi szerelmem zuhatagát
patyolat tisztára mosdatja napodat

zubogó vér áramlása ereidben üzen
reád talált a nemvárt végtelen
ünnep a hétköznapi szerelem
himnusz a mindennapokban velem



Fonás

magamat felfejtve

színarany fonalként

tereád tekertem

szálaim erősek

halódó testedbe

rekesztem lelked

éltető lángját

Garai Gábor

A perc kevés

Hiába oltottam beléd magam,
nem vagy enyém, csak voltál. S lehetsz még,
akkor sem maradsz. Lázadó szavam
nem téged vádol, de minduntalan
belőled ront rám a reménytelenség.

Közösségünk: káprázat, észrevétlen.
A megtért tudatnak már bonthatatlan
közeg vagy: köd, víz, mely amint kiléptem
köréből, összezárul, s nem maradtam
nyomnak se benne, kivetett egészen.

Így nézlek. Szinte elképzelhetetlen,
hogy testem veled elvegyült anyag.
Nem lelem magam szádban, se szemedben.
Ki vagy? Azt hinném, sosem láttalak.
Így nézlek én társtalan rettenetben.

Mert társat lel a lélek és a lét,-
s örök legyen a pőre test magánya?
Tízmillió év konok szégyenét
hát soha senki sem törli le, két
testet végleg egy áramkörbe zárva?

Ezért alélás minden ölelés?-
Akard: s a szégyent én veled letörlöm.
A száj, az öl, a perc, a perc kevés,
a folytonosság kell már, az EGÉSZ,
józanul is, és izzón és örökkön.

És enélkül már el nem nyughatom.
S ha sosem sikerült, s ha lehetetlen,
én megteszem! Akard: s minden ízemben
te lüktetsz, én meg benned folytatom
harcom a halál pártütése ellen.



Veled vagyok

Érzed, ha gondod, bánatod van
szólok hozzád, veled vagyok;
mint én is meghallom bajomban
hozzám szivárgó sóhajod?!

Nélküled élni nem tudok már;
lásd, ha távol vagy, ha közel
- édes bájad körül-lobog bár -
keserű mámorod ölel.

Kik összeforrottunk a bajban,
tilosban (s bűnben - mondanák
a szentek!), megleljük-e majdan
a közös kegyelem szavát?

Megleljük-e? Veled keresném
étlen is ítéletnapig!
Míg ránk gyújtja e képtelen fény
hűségünk gyémánt holdjait.



Ha a szerelem elhagyott

Mert ha a szerelem elhagyott,
kipattogzik arcodon vékony
fehér rétegben a védtelenség,
mint omló falon a salétrom;

mert ha a szerelem elhagyott,
csak loholsz az utcán szorongva,
elbűvöl s nyomban megaláz
minden parázna szoknya;

és nyelved száraz kőporban forog,
ha elalszol, kifoszt az álom,
ébren lábaid fércen rángatod;
parázson jársz, parázson. . .

És tarkódig felperzselődsz;
tagjaid hamuként elomlanak,
mozdulataidról az otthonosság
arany páncélja leolvad.

Vad fogaid élesen összeverődnek,
tekinteted röpte kileng, és
míg kívül a forróság emészt,
belülről ráz a didergés. . .

Mert ha megcsal, ha elhagy a kedves,
azt elviselheted még,
de jaj, ha veszni hagyod a magad
érette való szerelmét!

Mert minden idegen lesz neked akkor,
s kipattogzik arcodon vékony
fehér rétegben a védtelenség,
mint omló falon a salétrom.

Futnál - menedékül a megkövült közöny
nyirkos barlangjai várnak :
takaródzhatsz melegedni magadba,
mint bundájába az állat. -

Hát ezért vagy inkább hű, keserűn is,
nem ereszted az elveszítettet;
körömmel ezért behegedt sebeid
újra csak újra kikezded.

S élsz felelősen, mint a sebesült harcos :
ki bevégzi naponta, mit rendel a nap,
míg izmai közt bolyong a szilánk, mely
végül szivébe szalad.

Jobbágy Károly

Szomorú szerető

A nő, ki nős embert szeret,
Szomorú szerető nagyon.
Éjjel a vágy ha rámered,
felsír, mert nincs irgalom.

Hetenként egy-egy délután
Eljön hozzá, ki öleli.
Siet, feléje nyúl sután,
Más otthon ízével teli,

A zsebkendőjén, ingén
Egy másik asszony nyoma van
S a férfi életében ím
ő - bárhogy lángol - nyomtalan.

Csak, mint a napfény, felragyog,
Aztán pár napra beborul,
Az ünnepek, vasárnapok
Magányban telnek, józanul.

Néha, ha fáradt s kézbefog
Otthon egy könyvet és leül,
Pár sort elolvas, felzokog,
Mert oly sokat van egyedül.

De miért? Hisz ő is annyit ér,
Mint az, akinek férje van,
Benne is úgy lobog a vér,
Szeretne élni boldogan,

Fényes vasárnap járni kinn,
Büszkén, karolva vinni őt,
Mutatni: Nézzétek! Enyím!
Állni a pletykálók előtt,

S nem mellékutcák kis, sötét
Zugában kapni csókokat
És ijedten rebbenni szét,
Ha ismerős, ki ott haladt.

A nő, ki nős embert szeret,
Sok rossz asszonynál többet ad:
Hitet, szerelmet, életet,
Türelmet, ifjú álmokat.

Ne szóljatok meg, olvasók!
Nem pillangókról szól e dal,
Kiknél csupán szeszély a csók,
- mert hogy a vérük fiatal -

ha nem azokról, kik szívét
egyetlen férfi köti le,
számára lettek menedék,
egy jégkor hű tűztengere,

akik megértők, csöndesek,
nyomukban nem hull szét család,
csak bennük mélyebb s fáj a seb
látva kis lánykák mosolyát,

érezve, hogy nincs - bárha van
az, aki van - de nincs velük,
és a sírás is hasztalan,
akár az egész életük.



Tanítás

Aki szeret,
Annak varrd fel a szakadt gombját,
Mert könnyen meglehet,hogy
Felvarrja más.

Aki szeret,
Annak hallgasd meg gondját-baját,
Mert könnyen meglehet,hogy
Meghallgatja más.

Aki szeret,
Azzal ne légy morc, goromba,
Mert könnyen lehet,hogy
Rámosolyog más.

Aki szeret-szeresd!
S öleld meg naponta,
Mert könnyen lehet,hogy
Megöleli más.

És akkor,hidd el,
Nem ő a hibás!



Sebzetten

Kellene végre, aki hisz,
magában is és bennem is,
ki álmaimat ismeri,
de megvédeni is meri,
ki nem úgy csodál, mint a vak,
de mellém áll, ha bántanak,
ki nem a tömeggel szapul,
testével inkább rám borul,
s vallja a bírálók előtt,
ha szállt, csak én emeltem őt.

Csokonai Vitéz Mihály

Szerelmes fogadás

Mért epeszted bánatokkal
Lelkedet?
Ah, ne rontsd, ne rontsd azokkal
Kedvedet!
Mért remegsz szerelmesedtől?
Ah, ki ijjesztett el ettől
Tégedet?

Drága kincsem! csak te bírod
Szívemet,
Míg örökre puszta sírod
Eltemet.
Addig is, míg csak lehellek,
Tégedet forrón öllelek,
Hívemet.

Csak te is hívedre nézzél
Kedvesen,
Csókra új csókot tetézzél
Szívesen.
Így lehet hívségbe lennünk,
Karjainkon megpihennünk
Csendesen!

Jer, tekintsd meg e virágos
Kerteket,
Hol bocsát a hold világos
Színeket.
Csókjaink közt egybefolyjunk,
Új szerelmünkről danoljunk
Verseket.



A reményhez

Főldiekkel játszó
Égi tünemény
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan. –
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Miért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.
Kertem nárcisokkal
Végig últetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmertem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.
Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyelném.
Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dúlt. –
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák! –
Isten véletek!



Tartózkodó kérelem

A hatalmas szerelemnek
Megemésztő tüze bánt,
Te lehetsz írja sebemnek,
Gyönyörű kis tulipán!

Szemeid szép ragyogása
Eleven hajnali tűz,
Ajkaid harmatozása
Sok ezer gondot elűz.

Teljesítsd angyali szókkal,
Szeretőd amire kér:
Ezer ambrózia csókkal
Fizetek válaszodért.

B. Radó Lili

Tudd meg

Tudd meg, én Neked fájni akarok,
emlék akarok lenni, mely sajog,
mert nem lehettem eleven valóság.
Tudd meg, nem láthatsz égő piros rózsát,
hogy ne én jussak róla az eszedbe,
akit engedtél elmenni csókolatlan.

Mert minden fájni fog, amit nem adtam,
és minden szó, mely kimondatlan maradt.
Nem láthatsz tengert s arany sugarat,
mely nem a szemem lesz s a mosolygásom
s hiába hunyod be szemed, hogy ne lásson,
mert a szívedbe égettem be magam.

Minden hajnal, minden nap alkonyatja,
a rét, ahogy a harmatcseppet fogadja,
a könny, a vágy, a csók, a dal, az álom,
minden asszonykéz, minden férfivállon,
s az asszonyod, ha karodba veszed:

mert sohse voltam eleven valóság,
mindenütt, mindig, minden én leszek.



Part

Mint néma csónak parttól az éjszakába,
úgy távolodik lelkemtől a lelked.
Vágyakozásod sötét hullámain
úgy siklik tova s mindig távolabb,
mintha sohase jönne vissza többé.

Tudom, a hajnal hasadását várod,
tudom, a kelő napot köszöntöd holnap.
S míg hivő vággyal tovasiklasz tőlem,
alattad örvény, fölötted a vihar van.
Fuss csak, repülj hát, rajta! könnyű csónak.

Ha vágyad örvénylő vizei elsimultak,
vihar múltán, ha nyári nap ragyog,
az örök mámort, majd ha seholse lelted:
vissza fog térni lelkemhez a lelked,
mert az örök part - mégis - én vagyok.



Esteledik …

Fejünk felett, látod, hogy húznak a darvak!
így repül, szerelmem, felettünk az élet.
Nézd az őszi kertek hervadozó lombját:
pirosló örömünk így fakul meg, hullván.

Jaj, kedvesem, vigyázz, elmúlik az élet,
nincs már víg majális, messze a madár is,
fáradt lombok ölén, futó felhők alatt
halkan hull a harmat.
Szerelmem, este lesz....



Álomlovag

Csak álmodnom lehet Terólad,
de álmodhatlak igaznak, jónak
s ami szépet az álom hozhat,
én minddel megajándékozlak.

Álmodom Néked hősi tornát
s vitézi vértet álmodom Rád.
Majd álmélkodón és meglepetve
lantot álmodom a kezedbe.

S álmom műhelyébõl így kikerülvén,
hogy Rád aggattam minden földi szépet,
- ó, kedvesem, be furcsa is az élet! -
ébren talán már meg sem ismernélek.



Várni

Csak ülsz és várod. Olykor kitárod a karod,
szemedből boldog álmok édes derűje árad,
lelkedről lepkeszárnyon peregnek a dalok,
fiatal vagy és remélsz és harmatos a reggel.

Csak ülsz és várod. Előbb békén, majd egyre jobban
a szíved néha-néha hangosabban dobban,
hogy nyílik már az ajtó, hogy jönni fog feléd; és
ajtód előtt kopog! majd újra halkul a lépés.
Riadt szemedben némán fakúl a ragyogás
s ajkadról tört virágként hervad le a mosoly.

Még biztatod magad, hogy jönni fog talán,
de két karod ernyedten mégis öledbe csuklik,
szemedből könny után könny törületlen szivárog,
s míg ülsz ajtód előtt és azt hiszed, hogy várod,
szívedről cseppek hullnak, megannyi vérző kláris,
már nem bánod, hogy nem jön, már nem bánod, ha fáj is
és nem bánod, hogy közben lassan leszáll az éj.



Lelki tusa

Az én lelkemben vesztett a szerelem
Az érzelem felett győzött az értelem.
Szerelem! mely úgy lebbent lelkünk tavára
Mint a fecske, mint az ima szárnya
Mely olyan mint összekulcsolt kezek
Egymásba nézők, puhák gyermekek

Becsukott ajtók, szent magunkba szállás
A közös gyertyák, értő megbocsátás!
Ki minden durvát álomszínre festő
Az én lelkemben elbukott a szerető.
Zavart szívem folyton azt zokogja
Nem lehet igaz, csak zavart elme álma
Száz gyertyafény piciny reszkető lángja
Gyulladj körül villódzva babonázva

Vedd válladra nyomasztó álmom
Repülj vele messze, át száz határon.
Segítsd meg lelkem, adj tanácsot nekem
Ki győzzön? Az értelem, vagy az érzelem?

Illyés Gyula

Gyönyörű, gyönyörű

Hátam mögött - szívem is hallja -
törik az őszi fű;
te jössz, tudom. Miről? A lépted
nesze is gyönyörű.

Gyönyörű lesz, ha megjelensz;
már csak egy pillanat.
Gyönyörű rögtön a világ,
mihelyt része vagy.

Fásult volt, borús a szívem
szomorú, keserű.
Ha benne vagy, a szívem is
ragyogó, gyönyörű!

Ködös őszi táj ez a szív,
de ha nap besüt,
üveges lombja fölragyog,
tündöklik mindenütt.



Jó érezni

Jó érezni azt, hogy szeretlek
nagyon és egyre-egyre jobban.
Ott bujkálni a két szemedben
rejtőzködni mosolyodban.
Érezni, hogy a szemeid már
szemeimben élnek és néznek
s érezni azt, hogy szép, Veled szép
és csak Veled teljes az élet.

Mit el nem értünk külön tévelyegve
talán egy kis fészek adja meg nekünk
hol ajk az ajkon egymást átölelve
nevetve-sírva boldogok leszünk.

---

KAPCSOK

A szenvedély, mely a mulandó izmot
vaspántként kapcsolta testünk köré,
hogy megízlelvén őrizzük a titkot:
egy pillanatra sorsunk istené,

a szenvedély majd elmúlik. A boldog
percek, az éj, a kéj már senkié.
Heverünk torzan, mint a páros szobrok,
ha tömbjüket az idő széttöré.

De jönnek majd új közös kapcsok, láncok,
megtartóbbak, mint minden karolás:
futnak arcomon, arcodon a ráncok

s majd fonalai őszülő hajaknak
tanítják, mi az összetartozás,
amelyet ketté Isten sem szakaszthat.

Ódor György

Őszi szerelem
(love story)

Belenéztem
szép sötét szemedbe,
az enyémet
is ott láttam benne.
Könnyeink egy nagy folyóba folynak,
áradása szép emberi sorsnak.

Felélednek
bennem ifjú vágyak,
úgy szeretlek,
mint rég, úgy kívánlak.
Tavaszt érez fáradt őszi szívem,
így hullajtja el lombját szelíden.

Szép szemednek
kéjes csillogása
új kikelet
tündöklő varázsa.
Finom combod édes ölelése
tartja testem szilajon, keményen.

Nem hagyhatunk
semmit a világra,
kapaszkodunk
egymás illatába.
Tavaszt sikolt kitárt szenvedélyed,
nem bánom, ha csak egy percig élek.

Imádkozom
az Isten fiának,
sose bántson
gyenge őszi bánat.
Tartson bennünk bűnös szerelemben,
helyettünk kicsit még ő szenvedjen.



Harmatcsepp

Harmatcseppje van a tónak,
Íze, zamata a szónak,
A szépnek, nem az olcsónak,
Hangosnak, elhalkulónak.

Szelíd fénye szemeidnek,
Ha rest bánatot kergetnek
Vagy vágyódva szeretnek,
Talán csak épp meglepnek.

Kezed simítása hajlik
Szívemen, mikor haragszik
És suttogja, még maradj itt,
De a reggel már ránk sandít.

Minden órával kevesebb,
Mit’ együtt tölthetek veled:
Nyarat, őszt és teleket,
Langyos tavaszi szeleket.

Tested hullámlovaglása
Hozza a napot világra
S úgy ugrik át a tájba,
Mintha mindig ott tanyázna.

Vibrál erős napsütésben,
Hóvágtatta kemény télben.
A szerelmed tartja ébren
Rajongásomat a létben.

Sosem találok szavakat
Arra, mi örök maradhat.
Akarva és akaratlan
Szerezhettél meg magadnak.

Csodára várnak oly sokan,
Ezért nem élnek boldogan.
Adhatnám én is olcsóbban,
De majd száz éves koromban.

Addig én csak rád vigyázok,
Te arcodon nézek álmot
S mert szívemen simítások,
Megőrzöm az örök lángot.



Hit

Nem hiszek semmiben, csak vagy
s ez elég nekem minden nap.
Fújhat, eshet, vagy ragyoghat,
mosolyodat, haragodat

egyformán zárom szívembe.
Csak teveled volt értelme,
hogy ma reggel is felkeltem.
S itt leszek, ha el is mentem.

Gyóni Géza

Vallomás

Hazug volt mind: a szó, kacaj,
A víg tekintet, bús sóhaj,
Hideg szem, mosolygó ajak -
Rajongó lelkem álarca csak.

Igaz csak az éjjel, mely elfed
Előled minden bút, szerelmet -
Mely szómat tisztán érti meg.
Neki kiöntöm lelkemet.

Óh, hogyha hallanád beszédit!
Suttogva szól, a mélyre szédit.
Dala van csak, panaszos ének, -
Én mondom, halld, neked beszélek;

Szeretlek, mint a sas a léget!
Szeretlek, bár tudom, hogy vétek!
Szeretlek, mint a szabadságot:
Szeretlek s rabod vagyok, látod.

Szeretlek. Tudom, érzem én:
Te nem lehetsz soha enyém -
Enyém csak az álom, a dal -
Szeretlek, te élő ravatal!

Virágtalan nyaram virágát
Föléd szórom - és körül szállják
Fejed a szomorú, árva dalok . . .
Szép temetés lesz s én is meghalok.

De addig, addig csak szeretlek,
Szeretem a lelked, a lelked!
S ami neked értetlen ének,
Elsírom a bánatos éjnek...



Nem bánat az

Nem bánat az, bárhogy sajog a szíved,
Ha már tiéd volt, s akkor elveszíted.
Nem bánat az, ha csókolt már az ajka,
S most más csüng édes szédülésben rajta.

Ha boldog órák, pásztorórák képe
Kísér a puszta, magányos sötétbe,
Mint téli kertbe a színes tavasz-
Nem bánat az.

De az a bánat, ha kezét se fogtad,
Álmodba jött csak csodának, titoknak.
Ha úgy szóltál csak hozzá imádságban,
Dalos fohászban, kérve, sírva, vágyva.

Tiéd se volt s már életedhez kötve,
És akkor, érzed, elveszett örökre,
És nem lesz fénye többet éjszakádnak:
Az a bánat!



Vársz-e

Mikor virágot hajt a rózsa,
Madár siet találkozóra -
Kezed összetéve öledben
Vársz-e, mondd, engem?

Mikor levél pereg a fáról,
Leszáll a földre sűrű fátyol -
Csillogó könnyel szemedben
Vársz-e, mondd, engem?



Memento

Kit megálmodtál egyszer magadnak,
Hajad selymével kösd le a párod!
Források mentén nimfák kacagnak -
Hínár karokkal rája tapadnak...
S ha soká késel, majd nem találod.

Tárd ki karod, míg hófehér, hamvas,
Bontsd le hajad, míg hullámos ében.
Irigy vénekre csak sose hallgass!
Majd jön a bánat, a rút, unalmas,
Majd jön a bánat még idejében.

A szerelemben nincsenek évek,
A szerelemben csak csókok vannak.
A szerelemben jaj a fösvénynek!
A szerelemben csak azok élnek,
Kik szerelemből mindent odaadnak