Ölelj meg, kedvesem, csókolj, szorongass,
lehelj belém, tüzesítsd át e testet,
adj még ezer csókot és még tízezret;
a szerelem nem számol s mindig szomjas.
Csókolj, míg ajkad illatos és nedves,
ne kíméld, úgyis megfakul maholnap,
s az Alvilág sápadt ködébe olvad,
hol porrá válik, többé sem lesz.
Szorítsd körém öled piros rózsáját,
amíg mézédes, szédült vonaglásunk,
a kis halál, mindkettőnk lényén átjár;
s ha vágyam maghal, hamarost feltámad;
csókolj tovább, hogy ismét nekivágjunk
a kurta napnak s rövid éjszakának..
SZONETT HELÉNA SZÁMÁRA.
Úrnőm, adj csókokat, csókolj, ölelj, szoríts,
leheld lehelletem, onts hőt az életemre,
ezer s megint ezer csókoddal, kérlek erre,
a szerelem nem számlál, s törvénye nincs.
Csókolj s csókolj megint; te szép száj, minek is
őriznéd csókodat, mikor már mély verembe
szállsz sápatag (Plutón hitvese, vagy szerelme),
s nem vagy már te magad, s színednek híre sincs?
Míg élsz, addig szoríts rózsás ajkadhoz engem,
dadogj, csókolj, ezer szót szaggass szét, szerelmem,
félig nyílt ajakkal és karom közt halva meg.
Karod közé halok, s ha föltámadsz utána
- csak így szálljunk alá!-, föltámadok veled;
bármely rövid a nap, több mint egy éj homálya.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése