Várnai Zseni

Szerelem

Messze, a kéklő üveghegyeken
él egy madár, a neve szerelem.
Topáz a csőre, és a két szemén
rubintos tűzben szikrázik a fény.
A szárnya zöld, a begyén kék pihe,
alatta ver forró piciny szíve,
és mint a villám lecsap hirtelen,
fényből, viharból jön a szerelem!

Már láttam egyszer, jött egy pillanat
szívemre ült és hittem, itt marad,
utána kaptam gyorsan és kezem
átfogta csöppnyi testét melegen,
vergődött, karmolt és az átkozott
tenyeremben verébbé változott,
szebbik valója eltűnt, messzeszállt
s talán már más szív fölött muzsikált.

Elfogni őt, bezárni nem lehet,
akár a fényt, vagy nyargaló szelet,
csupán a vágy oly szárnyaló szabad,
hogy utolérje azt a madarat.
A színe, hangja mindig újra más,
meseszerű, különös és csodás
Ott fönt lakik a kék üveghegyen
az a madár, a neve szerelem.



Megyek feléd

Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,
hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt,
holdad vagyok, mely vonzásod körében
járja végtelen útjait.

feléd fordítom arcomat, mert tőled
hullhat csak rám a fény és a meleg,
s olykor, mikor közeledbe érek,
már azt hiszem: most...most elértelek!

Kinyúl felém napszemed fénysugára,
megérint, mint egy csók a téren át,
s e fény visszfénye tükröződik rajtam,
mikor átúszom a nagy éj tavát.

Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem,
lehullanék, ha Te nem vonzanál,
úgy tartasz engem óriás erőddel,
úgy húzol, mint egy mágikus fonál.

S mikor egy világrobbanás hatalma
égen és földön mindent szétlövellt,
akkor zuhantunk egymás közelébe,
karod elkapott és védőn átölelt,

egy pillanatra, aztán elszakadtunk
pályánk sínére parancsolt a rend,
a csillagok fészkükre visszaültek,
s a hold újra a nap körül kereng.

Megyek feléd, de soha el nem érlek,
bolygok körülötted, s önmagam körül,
bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,
s örök vonzásod szárnyain röpül



Mit adhatok még?

Már nincs semmim, amit Néked adhatok!
Koldus vagyok, kifosztott, sápadt,
Bús asszony, könnyekkel megáldott.
Ami szép volt bennem: álmokat, vágyat
Neked adtam. Mit adhatok még?

A lelkem bongott, mint sokhúrú hárfa,
És nem zengett mást, csak a Te dalod.
A testem első, vágyó rezdülése
Téged kívánt, a Te ölelő karod,
Tiéd lettem. Mit adhatok még?

Az ajkamról a sok remegő csókot
Lecsókoltad. Ó, nem sajnálom.
Én kacagós, játékos kedvem,
Én sokszirmú égő virágom, álmom
Mind elvetted. Mit adhatok még?

Szívemből kinyílt egy gyönyörű bimbó,
Lüktető élet, pici magzatom,
Az én utolsó drága kincsem,
A lelkem lelke, drága hajnalom,
Neked adtam. Mit adhatok még?