Ha dal lehetnék,
Neked szólnék.
Ha szellő,
Hozzád szállnék.
Ha fény,
Érted a sötétet
tündöklővé tenném.
De mert asszony vagyok,
fohászként Hozzád szállok és
ajkadon imaként megpihenek.
Homlokodon redővé fércelődöm.
Szíveden bújócskázom.
Szerelem édes érintéseként
ereidben, mint a vér
zsibongva áramolok...
Csábítás
köd üli meg a völgyet
tejfehér álom lebeg
kitárt karokkal
a zöld út felett
veled ott járok
én hajdani asszony
most csak vagyok
csalfa lápi lidérc
kísértem az eltévedt
bolyongó kósza lelkeket
vissza többé ne térjenek
vesszenek a homályba
parttalan vízen élettől fosztva
evezzenek lankadatlan
vagyok az örök csábító
vagyok az örök álom
kit soha senki el nem ér
testet öltök merészen én
szépségem átragyog a sötéten
arcom halovány szelíd bája
útvesztője fájó szíveknek
karcsú alakom maga az ígézet
beleveszni vágyik ki csak látta
ölem illatos selymét...
és én boldogan csábítok....
majd mint jólakott vámpír
máris odébbállok
mögöttem megtört alakok
miközben kedvem magasra hág
HIMNUSZ
alakod köré fonom a hangom
selyme beborítja óvja mint
puha bársony takaró
a tél hidege nem bánthat már
két kezem átölel óvja lényedet
elringat miközben dúdolva suttogom
hétköznapi szerelmem zuhatagát
patyolat tisztára mosdatja napodat
zubogó vér áramlása ereidben üzen
reád talált a nemvárt végtelen
ünnep a hétköznapi szerelem
himnusz a mindennapokban velem
Fonás
magamat felfejtve
színarany fonalként
tereád tekertem
szálaim erősek
halódó testedbe
rekesztem lelked
éltető lángját
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése